Néhány hónap kihagyás után folytatódik rendkívül népszerű, egyedi és utánozhatatlan videósorozatunk, amelyben azt kérdezzük meg a filmesektől, hogy mire figyelmeztetnék 16 éves önmagukat, ha csak harminc másodperc állna rendelkezésükre, meg egy különleges időtelefon.

Ha tíz eszes forgatókönyvírót összezárnánk egy szobában, hogy ötöljék ki, mit mondana Halász Judit tinédzserkori önmagának, egy hét alatt sem tudnának kitalálni olyan sziporkázó dialógust, mint amilyet a művésznő gondolkodás nélkül lefolytatott önmagával. Nem hiába nevelkedtünk szavain. Egy élet öröme és szomorúsága másfél percben.

Korábbi videók:

A cannes-i filmfesztivál finisében, szombaton kora délután tartották Mundurczó Kornél Szelíd teremtés - A Frankenstein-terv című versenyfilmjének sajtótájékoztatóját. Az eseményt megelőző fotózáson Mundruczó iszonyú aranyosan ölelgette két színészét, Frecska Rudolfot és Csíkos Kittyt - alább látható a fotós bizonyíték.

Frecska Rudolf, Mundruczó Kornél és Csíkos Kitty a sajtótájékoztató előtt

Ahhoz képest, hogy az újságírók száma az utolsó napra jelentősen megcsappant, a teremben egész sokan ültek. Az emelvényen Mundruczó Kornél rendező, Petrányi Viktória producer, Bíró Yvette társszerző és Jancsó Miklós foglalt helyet. Jancsó nem dolgozott a filmen (viszont fia, Dávid volt a vágó), jelenlétét Mundruczó egyszerűen azzal indokolta, hogy "nekünk fontos, hogy itt ülj". A filmben szereplő Frecska Rudolf és Csíkos Kitty a közönségben ültek, csak a sajtótájékoztató végén, a moderátor kérésére álltak fel meghajolni.

Mundruczó elsőként a film címét magyarázta meg: "azt a paradoxont próbáltuk vele elhelyezni, amit a szörnyről gondolunk: hogy ártatlan. Másrészt benne akartuk hagyni a Frankenstein-referenciát, ami az angolszász világban nagyon felismerhető". Az angol címben szereplő "Frankenstein project" eredetileg annak a mappának a neve volt Mundruczó számítógépén, amibe a filmhez kötődő anyagokat gyűjtötte.

A film nagy része egy budapesti bérházban játszódik, amelynek megtalálása "hosszú folyamat volt, mert meg kellett fogalmaznom, hogy én vidékről beköltözőként mit gondolok Budapestről. Nekem mindig sokkal egyszerűbb természetben vagy valami nagyon kötött helyszínen forgatni, a város katyvaszossága nem tesz jót a stílusomnak". A félig elhagyatott ház, amelyről nem tudni, hogy lebontják-e vagy felújítják, bonyolult metafora, "a gang olyan, mint egy börtönrendszer, nagyon átélhető a bezártság".

Frecska Rudolf és Csíkos Kitty a sajtótájékoztató előtt

A képi világ a rendező szerint "nagyon egyszerű, ami ma már-már szokatlannak számít. Anamorf lencsét használtunk, ami a klasszikus hollywoodi időkre emlékeztet bennünket, és mindig fehér fénnyel világítottunk". Elmondta, hogy számára a szereplők és a látvány sokkal fontosabb, mint a történet, és hangsúlyozta, hogy operatőre, Erdély Mátyás milyen sokat tesz hozzá a filmhez, "van szeme arra, hogy mi a jó, a nem olcsó. A filmekben általában sok az akaratos design, ami engem borzasztóan fáraszt, becsapja a szemet és a nézőt is. Nehéz olyan operatőrt találni, aki nem designban, hanem látványban gondolkozik". A film végét meghatározó havas táj megjelenítéséről elmondta, hogy "a hó egyfelől víz, nagyon hideg, mégis valami meleg érzésünk van tőle. Ezt a kontrasztot szerettük volna kiemelni".

A film társadalmi vetületét firtató kérdésre felelve Mundruczó elmondta, hogy "mindig a többség határozza meg, hogy mik a határaink, és én ezekkel a határtörténetekkel foglalkozom. A tükröket ezekre a határokra érdemes elhelyezni. Tudat alatt a többi filmemben is ez volt a szándékom, határfigurákat használtam. Azért is volt fontos, hogy a filmben én játsszam a rendező szerepét, hogy ez a tükörtörténet feléledjen". Ugyanakkor leszögezte, hogy "nem vagyok szociológus, ezek az én fikcióim, leginkább csak jó filmet akarok csinálni".

Mundruczó Kornél a sajtótájékoztató előtt

A szereplőkről nem sok szó esett, de a filmben a szörny apját alakító Mundruczó saját szerepével kapcsolatban tisztázta, hogy "a filmben nem én vagyok, hanem egy Viktor Frank nevű figura, aki kiköpött úgy néz ki, mint én". Az anyát alakító Monori Liliről pedig elmesélte, hogy "mindig úgy játszik, hogy ne lássuk az arcát, ami praktikus egy színésznőnél. Azt mondja, hogy azért nem mutatja az arcát, mert a kamera egy pisztoly és ő fél a pisztolyoktól".

Pénteken este fél nyolctól tartották az egyetlen magyar versenyfilm, a Szelíd teremtés - A Frankenstein-terv első sajtóvetítését a cannes-i filmfesztiválon. Az 1061 férőhelyes Debussy terem nagyrészt megtelt, csak az erkély két szélén lévő "nullszöges" szárnyakban nem ültek emberek. Amikor leoltották a lámpákat, az idei fesztiválon először hallottam raoulozást. (Ez egy cannes-i hagyomány, ami évtizedekkel ezelőtt indult, amikor egyszer egy késve érkező néző "Raoul! Raoul!" kiáltozással kereste barátját a teremben, és azóta gyakran akad egy-egy vicces ember, aki bekiabálja ezt a nevet a vetítés elején.)

Sor a Debussy terem bejáratánál A Frankenstein-terv vetítése előtt

A casting-jelenetek alatt volt pár nevetés, egy gyilkosságnál többen felszisszentek, az egyik kifejezetten idegesítő főszereplő halálát pedig jópáran tappsal jutalmazták. A maradék időben hullacsönd honolt a teremben, amit csak a rengeteg krákogás és köhögés színesített (az újságírók egészségileg meglehetősen le vannak robbanva, a legtöbb vetítésen annyi a krahácsolás, mint egy tüdőgondozó dohányzójában). A mellettem ülő kolléga számos alkalommal sóhajtott, a film alatt tíz embert láttam kimenni a teremből.

A vetítés végén először lájtos füttyszóval, majd egy udvarias tapssal jutalmazta a közönség Mundruczó filmjét. Jelentősebb tetszésnyilvánításról nem számolhatok be, ugyanis ennyi tapsot egy produkciós cég logója vagy a cannes-i filmfesztivál szpotja is szokott kapni. Ebben a videóban mindenki meggyőződhet a taps mértékéről.

A film után elkaptunk pár nézőt (és véletlenül egy zsűritagot is) a Debussy terem előtt, és arra kértük őket, hogy három jelzővel foglalják össze, hogyan tetszett nekik a Szelíd teremtés - A Frankenstein-terv.

Két másik kollégával néztem a filmet, mi ezekkel a jelzőkkel/jelzős szerkezetekkel jellemeznénk a moziélményt: vontatott, finoman elrajzolt adaptáció, távolságtartó, látványos, idejétmúlt modernista fogalmazás, téves szereplőválasztás, érzékeny, unalmas, szép.

Olvasnivaló: Szelíden tükröződő sorsok - kritikánk a filmről

A lassan négy évtizedes karrierre visszatekintő Bertrand Tavernier egy gyenge hollywoodi kitérő, az In The Electric Mist után visszatért hazájába és mutatós fiatal színészekkel szemlélteti, hogy milyennek is kell lennie egy tisztességes történelmi drámának. A La princesse de Montpensier a tizenhatodik századi hugenotta-csatározások idején játszódik, de nem fárasztja a nézőt adatokkal, évszámokkal vagy családfákkal. Tavernier vagy evidensnek veszi, hogy a néző ismeri a történelmi hátteret, vagy nem tartja fontosnak, de jobb is így, hiszen a történelem iránt erősen érdeklődöknek ajándék minden egyes apró részlet a kor ismert figuráiról, mindenki másnak pedig a Le princesse de Montpensier klasszikus szerelmi történet remek figurákkal és parádés látvánnyal.

Lambert Wilson és Melanie Thierry

A címszereplő hercegnőről egyébként annyit kell tudni, hogy minden férfit, akivel kapcsolatba kerül, megbabonáz, vagy még inkább csöcsnotizál (ezt a csodás kifejezést a tavalyi fesztiválon alkottuk Sophie Marceau és Monica Bellucci közös filmje kapcsán) legyen a vezetékneve akár Anjou, Guise vagy Montpensier. Melanie Thierry dekoltázsa ennek megfelelően kellően fel van polcolva, de szépen fokozatosan a karakter jelleme is érdekessé válik és egy olyan nő portréja rajzolódik ki, akit nem lehet a kosztümös történelmi drámák skatulyáiba betuszkolni. Nem mártír, nem cafka, nem elvágyódó, hűtlen feleség és nem is feminista ikon - de egy kicsit mégis mindegyik.

Melanie Thierry

Az epekedő és kakaskodó férfiak szerepe némileg hálátlanabb, de Gaspard Ulliel, Grégoire Leprince-Ringuet (vele kapcsolatban csak az zavaró picit, hogy Christophe Honoré La belle personne-jában is lényegében ugyanezt a karaktert hozta) és Lambert Wilson is telitalálatnak bizonyultak. A sajtóvetítés után lehetett elégedetlen huhogást is hallani és voltak akik kosztümös szappanoperának bélyegezték Tavernier filmjét, de a La princesse de Montpensier pontosan a precíz történelmi korhűség és a fülledt szerelmi intrikák olyan egyensúlyát találta el, amilyenről a hasonló műfajú hollywoodi filmek - köztük az idei cannes-i nyitófilm, a Robin Hood - csak álmodhatnak.

Kedden koradélután kajálni indultunk a tengerpartra, amikor összefutottunk a magyar filmforgalmazás legélesebb elméjével, Bognár Péterrel, aki tőle szokatlan megindultsággal magyarázott a Biutiful-ról, amit pont előtte látott. Miközben beszélgettünk az egyik cannes-i mellékutca járdáján egy egész csapat magyar filmes haladt el mellettünk. Odaköszöntünk Mundruczó Kornélnak és Petrányi Viktóriának, és hallgattuk még egy kicsit a Javier Bardemről ódákat zengő Bognárt, majd haladtunk tovább. A sarkon utolértük a csapatot, és akkor vettük észre, hogy Jancsó Miklós is velük van. Megálltak, hogy csináljanak magukról egy fotót, Pataki Ági kezelte a fényképezőgépet, de aztán ő is beállt a többiek mellé, és akkor készült ez a kép.

Kovács Gábor, Balázsovits Lajos, Jancsó Miklós, Csákány Zsuzsa, Petrányi Viktória (hátul), Berkes Juli, Sipos Gábor, Csóka Dávid, Mundruczó Kornél, Pataki Ági | Nézd meg nagyban! | Fotó Varga Ferenc

Otthagytuk a magyar filmeseket és lesétáltunk a tengerhez, ami sajnos még túl hideg volt ahhoz, hogy fürödni lehessen benne. Ahogy jöttünk vissza a parti sétányra, ott üldögélt Jancsó, megkérdeztem, hogy csinálhatok-e róla egy fotót, mondta, hogy persze. (Mondjuk, a vakut nem ártott volna bekapcsolni.)

Jancsó Miklós | Nézd meg nagyban! | Fotó Varga Ferenc

Mentünk tovább a parti sétányon, megvettük a szendvicseket, és leültünk arra roppant kényelmetlen a kőpadra, ami végighúzódik a teljes parton. Jancsóék eddigre már behúzodtak az árnyékba, a legendás rendező fiatalosan volt felöltözve: farmergatya, farmering, mátrixos napszemüveg - bár ez látszik a képeken is. Amire megettük a szendvicseket Miki bácsi már leült egy padra a felesége és egy fiatal lány közé. Gondoltam, erről muszáj csinálni egy fotót, úgyhogy odalopakodtam. Jancsó felesége pont fölállt, mert megjött a taxijuk, de Miki bácsit még gyorsan meg tudtam kérni, hogy egy kép erejéig maradjon ülve. Szerintem isteni fotó lett.

Ismeretlen lány, Jancsó Miklós | Nézd meg nagyban! | Fotó: Varga Ferenc