Kedden koradélután kajálni indultunk a tengerpartra, amikor összefutottunk a magyar filmforgalmazás legélesebb elméjével, Bognár Péterrel, aki tőle szokatlan megindultsággal magyarázott a Biutiful-ról, amit pont előtte látott. Miközben beszélgettünk az egyik cannes-i mellékutca járdáján egy egész csapat magyar filmes haladt el mellettünk. Odaköszöntünk Mundruczó Kornélnak és Petrányi Viktóriának, és hallgattuk még egy kicsit a Javier Bardemről ódákat zengő Bognárt, majd haladtunk tovább. A sarkon utolértük a csapatot, és akkor vettük észre, hogy Jancsó Miklós is velük van. Megálltak, hogy csináljanak magukról egy fotót, Pataki Ági kezelte a fényképezőgépet, de aztán ő is beállt a többiek mellé, és akkor készült ez a kép.

Kovács Gábor, Balázsovits Lajos, Jancsó Miklós, Csákány Zsuzsa, Petrányi Viktória (hátul), Berkes Juli, Sipos Gábor, Csóka Dávid, Mundruczó Kornél, Pataki Ági | Nézd meg nagyban! | Fotó Varga Ferenc

Otthagytuk a magyar filmeseket és lesétáltunk a tengerhez, ami sajnos még túl hideg volt ahhoz, hogy fürödni lehessen benne. Ahogy jöttünk vissza a parti sétányra, ott üldögélt Jancsó, megkérdeztem, hogy csinálhatok-e róla egy fotót, mondta, hogy persze. (Mondjuk, a vakut nem ártott volna bekapcsolni.)

Jancsó Miklós | Nézd meg nagyban! | Fotó Varga Ferenc

Mentünk tovább a parti sétányon, megvettük a szendvicseket, és leültünk arra roppant kényelmetlen a kőpadra, ami végighúzódik a teljes parton. Jancsóék eddigre már behúzodtak az árnyékba, a legendás rendező fiatalosan volt felöltözve: farmergatya, farmering, mátrixos napszemüveg - bár ez látszik a képeken is. Amire megettük a szendvicseket Miki bácsi már leült egy padra a felesége és egy fiatal lány közé. Gondoltam, erről muszáj csinálni egy fotót, úgyhogy odalopakodtam. Jancsó felesége pont fölállt, mert megjött a taxijuk, de Miki bácsit még gyorsan meg tudtam kérni, hogy egy kép erejéig maradjon ülve. Szerintem isteni fotó lett.

Ismeretlen lány, Jancsó Miklós | Nézd meg nagyban! | Fotó: Varga Ferenc

Kicsit aggasztó, hogy Gregg Araki rendező 50 éves fejjel sem képes túllépni azon, hogy a tizenéves főhősei alsógatyájában (vagy bugyijában) turkál. Ha megnézzük az 1995-ös Elátkozott generáció-t, az 1997-es Út a pokolbá-t, vagy az idei cannes-i filmfesztiválon versenyen kívül bemutatott Kaboom című opuszt, a képlet mindig változatlan. Adott egy csapat homo- vagy biszexuális fiatal, akik a világfájdalmukon kívül csak azzal vannak elfoglalva, hogy minél több társukkal szexeljenek, majd bejön valami idióta alibicselekmény (az Elátkozott generáció-ban nácik, a Út a pokolba címűben földönkívüliek, a Kaboom-ban pedig egy titkos szekta ármánykodásai), ami érdektelenségbe fullasztja a film második felét.

Kaboom | Thomas Dekker

Pedig a Kaboom is ígéretesen indul. Izgalmas a stilizált képi világ, viccesek az elrajzolt figurák, ütősek a tinisorozatok nyelvezetét parodizáló dialógusok (egy zseniális kifejezéssel mindenképpen bővítette az angol szókincsemet: ha valakit túlzott ragaszkodás miatt akarsz megfeddni, akkor azt kell neki mondani, hogy "don't be such a needball"). A Sarah Connor krónikák John Connorjaként megismert Thomas Dekker karizmatikus metro (és persze bi-) szexuális főhőst alakít, az eddig számomra ismeretlen Haley Bennett (most utánanéztem, ő játszotta a tinisztárt a Zene és szöveg-ben) pedig különösen figyelemreméltó a vércinikus leszbi legjobb barát szerepében. Amíg csak az a téma, hogy hogyan próbálja elcsábítani Dekker az ostoba, ámde vikingisten külsejű szobatársát, addig nagyon szórakoztató a film, de amikor beindulnak az érdektelen emberrablások, gyilkosságok, és horrorisztikus álomjelenetek, elfogy a lendület a Kaboom-ból.

Az idei cannes-i filmfesztivál eddig messze legviccesebb filmje a Kritikusok hete szekcióban bemutatott Le nom de gens című francia alkotás volt, még ha azt éreztem is közben, hogy a poénok jelentős részét csak akkor tudnám igazán értékelni, ha behatóan ismerném az ország történelmét és jelenlegi politikai viszonyait. Már az megadta a könnyed alaphangulatot, hogy a vetítés előtt az egyik színpadra szólított színész felolvasott a Variety kritikájából egy részt, amely épp azt taglalta, hogy mellékszereplők közül egyedül ő nyújtott kellően árnyalt alakítást.

Le nom de gens | Jacques Gamblin és Sara Forestier

A Le nom des gens két nagyon különböző ember közötti szerelem történetét meséli el. A fickó egy 47 éves szolíd tudós (Jacques Gamblin), akit Arthur Martinnek hívnak (az egyik leggyakoribb francia név), és éppen egy rádióműsorban okoskodik a madárinfluenzáról, amikor beront a stúdióba egy végtelenül energikus 25 éves csaj. Az ő neve Baya Benmahmoud (Sara Forestier), és annyira impulzív és szeleburdi teremtés, hogy amikor randira készülődés közben kap telefonhívást, fel sem tűnik neki, hogy két perc múlva már anyaszült meztelenül várakozik a metróra. Baya amúgy azt tűzte ki céljául, hogy a testével téríti meg a jobboldali beállítottságú férfiakat, mégpedig úgy, hogy az aktus csúcspontján olyanokat sugdos a fülükbe, hogy nem minden arab tolvaj. Arthur amúgy nem jobbos, vele egyszerűen szimpátiából kezd ki a lány, akinek például az az egyik alapelve, hogy első randin kötelező a szex.

Mindkettőjük történetét átjárja a múlt: Beya apja algériai bevándorló, Arthur zsidó szülei pedig csak hajszál híján élték túl a holokausztot. Az Annie Hall jutott eszembe azokról a jelenetekről, amelyekben Arthur szülei megismerkedését meséli el. Mivel nem tudja elképzelni az apját fiatalon, ezért a flashbackekben is ugyanaz az idős színész játssza az édesapát, mint a jelenben játszódó részekben (az anyát természetesen egy fiatal színésznő alakítja).

Le nom de gens | Sara Forestier

Az elragadó Sara Forestier könnyen elhiteti a nézővel, hogy bármelyik férfit azonnal le tudná venni a lábáról. Mindenről megvan a véleménye, nagyszájúskodik, és ki tudna ellenállni egy olyan lánynak, akinek állandóan kiesik a melle a ruhájából, és emellett olyan jófej is, hogy magával hozza a kedvenc politikusodat a randira (jelen esetben Lionel Jospint, aki magát alakította a filmben, kissé feszültnek tűnt, de nem volt ciki). Arthur szerepében Jacques Gamblin (a Hátralévő életed első napja apukája) remekül érezteti, hogy figurája már régen lemondott az
élet izgalmairól, de ha megvan a kellő lökés, bármilyen bolondságra kapható.

Hatalmas várakozás előzte meg a Rubber című film cannes-i bemutatóját, amiről elöljáróban annyit tudtunk, hogy a francia technozseni Mr. Oizo (polgári nevén Quentin Dupieux) rendezte, és főhőse egy telekinetikus képességekkel rendelkező autógumi (igen, konkrétan egy gumiabroncs), aki egy csomó embernek felrobbantja a fejét. A kezdés előtt háromnegyed órával érkeztünk a vetítésre, de már így is akkora sor állt a terem előtt, hogy csak maximális pofátlansággal tudtunk bejutni. A sor elejére való befurakodásnak az a bevált módja, hogy csak akkor szabad beoldalogni, amikor már elkezdik beengedni az embereket, mert ha valaki már háromnegyed órája áll a tűző napon, sokkal kevésbé lesz ideges, ha mozgás közben lépsz be elé, mintha ugyanezt álló helyzetben teszed meg.

A Rubber elején öntudatára ébred egy autógumi, elkezd gurulni a nagy amerikai prérin, és először egy üres üveget robbant fel, aztán egy madarat, majd egy nyulat, onnantól kezdve pedig az összes szembejövő ember fejét (robbantás előtt elkezd remegni, és fokozatosan erősödő sípoló hangott hallat). A helyzet abszurditását csak fokozza, hogy a gyilkos gumi kalandjait egy csapat távcsöves ember is figyelemmel kíséri, akik folyamatosan kommentálják az eseményeket, mintha ők is egy filmet néznének. Érezhető, hogy a Rubber nagyon próbál formabontó lenni, és az értelmetlenség anarchiáját hirdetni, de a gumi sorozatos fejrobbantgatása hamar repetitívvé válik, és a kommentálgatós meta-szállal együtt sincs az egészben annyi szufla, hogy indokolttá tegye a több, mint másfél órás játékidőt.

Egy korai jelenet azonban megragadt bennem a filmből (az alkotók is érezhették, hogy ez sikerült a legjobban, mert a végefőcím alatt még egyszer megismétlik), amelyben a gumi megfékezésére kirendelt seriff azt fejtegeti, hogy mindig a megmagyarázhatatlan momentumok a legizgalmasabbak a filmekben. Ennek a tézisnek az alátámasztására olyan abszurd példákat hoz fel, hogy az E.T.-ben semmi értelme, hogy barna színű a földönkívüli, vagy a JFK-ben, hogy egy ismeretlen lelövi a szimpatikus elnököt, valamint, hogy A zongoristá-ban vajon miért kényszerül bujkálni és éhezni az a fiatalember, amikor amúgy olyan ügyesen játszik a zongorán.

A cannes-i versenyprogram fajsúlyos drámái közepette néha jól esik egy-egy bűnös élvezetnek ígérkező horror, aminek általában az éjféli vetítések blokkja ad otthon. Meglepő volt a programot böngészve, hogy Hideo Nakata, a Ringu-parafilmek és a Dark Water japán rendezője újdonsága viszont nem itt, hanem az Un Certain Regard versenyszekcióban szerepel. A Chatroom angol produkcióban készült közepesen ismert (Hannah Murray a Skins tévésorozatban, Aaron Johnson a Kick Ass és a Nowhere Boy című filmekben, Matthew Beard pedig az Egy lányról egyik aprócska szerepében tűnt fel) brit tinikkel, de a stílus sokban emlékeztet Nakata horror-vízióira.

Nézd meg a Chatroom előzetesét!

Aaron Johnson a Chatroom-ban

A karakterek többsége ráadásul kidolgozatlan báb, akikkel nehéz ténylegesen együtt izgulni, hiába vet be Nakata sok praktikát a jó öreg távol-keleti horror-boszorkánykonyhából. A vetítés után szomorú volt kicsit látni a fiatal főszereplőket, hogy hiába várják a híres cannes-i ovációt; sokan ugyanis egyenesen a versenyprogram legrosszabb filmjének bélyegezték a Chatroom-ot. Ez azért erős túlzás, hiszen a mezőnyből kétségtelenül kilóg, de megvannak a maga erényei, különösen a dögös zene (szuper cannes-i pillanat volt például, hogy a vörös szőnyegen bevonuláskor is az egyik betétdal, a Simian Mobile Discótól a Cruel Intentions szólt) és a karizmatikus főszereplő, Aaron Johnson, akit valószínűleg már csak pár hónap választ el attól, hogy A-listás hollywoodi színésszé váljon.

A kanadai Xavier Dolant nyugodtan nevezhetjük csodagyereknek, hiszen 21 éves és két éven belül a második filmje kerül bemutatásra a cannes-i filmfesztiválon. A J'ai tué ma mere-t (Megöltem az anyámat) agyondíjazták itt és a világ számos más filmszemléjén is, ezért nem meglepő, hogy a Les amours imaginaires szinte automatikusan bekerült idén az Un Certain Regard versenyszekcióba. Szép sikertörténet, de második filmje láttán leginkább annyi tűnik biztosnak, hogy Dolan egy iszonyatosan tehetséges, briliáns vizuális érzékkel megáldott srác, akinek még vagy 10 évre biztos szüksége lesz, hogy művészileg kimaszturbálja magából a homoerotikus fantáziáit és a főként Almodóvartól, Wong Kar-waitól és Christophe Honorétól merített inspirációit (nem lövöm le, de utóbbinak van egy iszonyatosan jó közvetett tiszteletadás a filmben).

Les amours imaginaires | Xavier Dolan, Niels Schneider és Monia Chokri

Nincs azzal semmi baj, hogy az említett rendezőlegendákhoz hasonlóan Dolan is vonzódik a latinos retrósanzonokra belassított cigarettázó ajkakhoz, a vörös ruhákban ringó csípőkhöz vagy a mesterségesen gerjesztett szexuális feszültséghez, hiszen filmje kortól, nemtől függetlenül esztétikai élmény, de a látvány mögül hiányzik a bölcsesség és az élettapasztalat (ellentétben például Tom Ford rendezői bemutatkozásával, az A Single Man-nel). A történet, illetve a címben szereplő képzelt szerelem nyilván önéletrajzi ihletésű, ráadásul Dolan magára osztotta a főszerepet, de a vágy tárgya - Niels Schneider akár Robert Pattinson öcsikéje is lehetne - loknijain vagy szeplős gyerektestén idéző kamera mégis azt az érzést kelti, hogy ennek a fiúnak még fogalma sincs róla, hogy mit jelent a szerelem.

Problematikus az is, hogy a két fiú-egy lány felállású szerelmi háromszögben a női főszereplő egy jó tízessel idősebbnek néz ki a srácoknál és folyamatosan klasszikus meleg-ikon filmhősnők hacukáiba van felöltözve. Pillanatokkal és hangulatokkal lehet csak igazán azonosulni, mint például, amikor az imádott fiú a The Knife Pass This On (csodálom, hogy ezt a dalt még senki nem használta filmben, bár a klipjét nehéz is lenne felülmúlni) című számára vonaglik részegen, a két szerelembolond pedig átszellemülten vetíti rá érzelmeit. A fentiek miatt viszont a Les amours imaginaires nehezen fog tudni kitörni a fesztiválokon meglehetősen kedvelt, "queer cinema" gyűjtőnéven futó melegfilmek gettójából és a nagy példakép Almodóvarhoz hasonlóan akár évtizedeknek is el kell telnie, hogy Dolant elfogadja a szélesebb mozirajongó közönség. Remélhetőleg akkorra méltóvá is válik az összehasonlításra.

Woody Allen friss és fiatalos. Ezt ma már kétszer állapítottam meg magamban: amikor kora reggel megnéztem a csurig telt Lumiere-teremben You Will Meet a Tall Dark Stranger (Találkozni fogsz egy magas, sötéthajú idegennel) című új filmjét, és a vetítést követő sajtótájékoztatón. Woody tekintete ugyan fáradtnak tűnt, de olyan poénokkal rukkolt elő, amiket inkább humoros írásaiban szokott csillogtatni, nem élőszóban.

Woody Allen és Naomi Watts a cannes-i sajtótájékoztatón

Amikor még csak ezt a kis jelenetet ismertem a filmből, feltételeztem, hogy a címbeli magas, sötéthajú idegen Antonio Banderas lesz, aki Naomi Watts figurájának az életében bukkan fel, de csak részben lett igazam: a film összes főszereplője ennek a titokzatos idegennek valamilyen megtestesülésére áhítozik, abba az illúzióba ringatva magát, hogy ha egyszer találkozik vele, akkor rögvest ölébe hullik a boldogság. A sajtótájékoztatón még okosabb lettem, amikor Woody elmondta, hogy a cím szándékosan kétértelmű, és a sötét idegen a halálra is utal, akivel egyszer mindannyian találkozni fogunk.

A Londonban játszódó film egy család tagjainak vágyakozásaira koncentrál: Watts egy galériában dolgozó nő, aki belezúg a főnökébe, Banderasba, a férje, Josh Brolin a szemközti lakásban lakó, csábos idomait rendszeresen az ablakban mutogató Freida Pintóra vágyik, Watts apja, Anthony Hopkins elhagyja a feleségét egy ötven évvel fiatalabb szőke - Lucy Punch - kedvéért, anyját Gemma Jonest pedig szétesett házassága romjain egy jósnő hitegeti egy új szerelem reményével.

Anthony Hopkins és Naomi Watts a filmben

Woody jó formában van: javarészt bejáratott paneljeit (pl.: az egyik főszál a magát írónak képzelő Brolin alkotói válsága) használja, de olyan lendületes, színészei pedig annyira természetesen és szemmel látható élvezettel mozognak a világában, hogy minden percben öröm nézni a filmet. A dráma és a komédia közti hintázás a múltban nem mindig sikerült tökéletesen a rendezőnek, de most se unalmassá nem válik, se idétlenkedésbe nem megy át a meséje, hanem elegánsan könnyed marad.

Erre az egyensúlyozásra Woody utalt is a sajtótájékoztatón, amikor rákérdeztek visszatérő témái közül a legszembetűnőbbre, az idős férfi-gyönyörű fiatal nő párosításra. Mint kiderült, éppen azért szereti ezt a felállást, mert egyszerre drámai és komikus, könnyen lehet vele provokálni és nevettetni is. Bevallotta, hogy azért nem játszik az utóbbi években a saját filmjeiben, mert már túl öreg ahhoz, hogy a film végén ő szerezze meg a nőt, és ha nem lehet ő, "aki ott ül az étteremben, a nő szemébe néz és hazudik neki", akkor számára nincs semmi poén a színészkedésben. Irigykedik is ezért a férfiszínészeire.

Lucy Punch, Woody Allen és Naomi Watts a sajtótájékoztató előtt

Úgy tűnik, Woody hallókészüléket kapott mostanában, mert szemben az előző évek cannes-i sajtótájékoztatóival, most tökéletesen értette a kérdéseket, amelyek közül több is az öregedésre vonatkozott. Elmondta, hogy szemben a közkeletű vélekedéssel, az ember nem lesz se bölcsebb, se jobb természetű a korral, csak betegebb, és ő azt javasolja, hogy, aki teheti, kerülje el. A halálról pedig kijelentette, hogy "a hozzá fűződő viszonyom változatlan: ellenzem".

Néznivaló: Woody Allen megérkezik a cannes-i sajtótájékoztatóra

Bujdosó Bori kolléganőm pont a tegnapi cikkében előlegezte meg, hogy közel az idő, amikor csömörünk lesz az új román film leleplező realizmusától, és a próféta szólt belőle, mert az Un Certain Regard szekcióban ma bemutatott Aurora című alkotás úgy hatott, mintha ennek a minimalista stílusnak a különösen nézőbüntető paródiája lenne. Pedig az Aurorá-t az a Cristi Puiu jegyzi, akinek a Cannes-ban is díjazott Lazarescu úr halála című 2005-ös filmje új román filmes reneszánsz egyik alapvetése volt, így szinte biztosra vettük, hogy a rendező egy újabb remekművel érkezik. Sajnos már az első néhány jelenet után egyértelművé vált, hogy valami most nagyon nem működik.

Szokták mondani, hogy a román újhullámos filmekben szinte csak olyan jelenetek vannak, amiket egy "normális" filmből azonnal kivágnának. Ezek a nagyon pontosan megtalált pillanatok, amik annyira ismerősek az életből, de olyan nehéz hitelesen vászonra vinni őket. Normális esetben ezekből az apró momentumokból összeáll egy történet és megelevenednek a figurák, akikkel nagyon mélyen tudunk azonosulni. A csigalassúsággal hömpölygő Aurora is az élet ritmusát igyekszik leképezni, de az elkapott pillanatok nagyon nagy része banális szöszölés, amik nem indítják be a fantáziánkat. Nehéz meló ezt a filmet nézni, mert hiába a háromórás (!) játékidő, nem kerülünk közelebb a szűkszavú főhőshöz, legtöbbször csak azt látjuk, hogy értelmezhetetlen (vonatsínek között caplat) vagy teljesen érdektelen (a zuhany alatt vakarja a tökét) dolgokat csinál.

Egyedül abba tudunk kapaszkodni, hogy a savanyú ábrázatú főhős (akit a 43 éves rendező alakít), egy ponton puskát vásárol, és onnantól azt várjuk, hogy mikor fogja használni a fegyvert, de addig még rengeteg büntetően unalmas jelenetet kell végigszenvednünk, amiben felveszi a papucsát, leveszi a papucsát, néz a sötétben, lefekszik az ágyra, boltban mászkál, vagy éppen a lerobbant lakásának a felújítását intézi. Az Aurora megtekintése nem hálálja meg azt a sok időt és energiát, amit megkövetel a nézőtől, rejtélyessége dühítő, szenvtelensége taszító.