[origo] filmklub> !ALROVAT_NEVE

Az utóbbi években a cannes-i filmfesztivál megkerülhetetlen tényezői lettek a román filmesek, akik kezdeti sikereikben kifejezetten a diktatúra örökségéből merítették témáikat. Az Arany Pálmával jutalmazott 4 hónap, 3 hét, 2 napban, vagy az Un certain regard szekció győztesének kikiáltott Lazarescu úr halálá-ban közvetlenül nem került említésre Ceausescu neve, de kísértete mégis ott lebegett a realista képkockák mögött. Bár a román filmesek pont idei jelenlétükkel tudtak igazán kitörni a múlt árnyékából (tavaly még Mesék az aranykorból című omnibuszfilmmel "nosztalgiáztak"), érthető döntés a cannes-i szervezők részéről, hogy az Autobiografia lui Nicolae Ceausescu versenyen kívüli vetítésével támogatják a múlttal való szembenézést, illetve a nyugat-európai filmrajongók kiokítását.

A Ceausescu házaspár nem fázik a román télben

Andrei Ujica háromórás dokumentumfilmje kizárólag archív felvételekből áll a román népvezérről, nincs se narráció, se dramatizálva újraelőadott jelenetekkel könnyített magyarázat, de jobb is, mert amit ebben a filmben saját szemünkkel láthatunk, azt talán el se hinnénk másképp. Ceausescut gigantikus olimpia-megnyitó kaliberű tömegjelenetekkel fogadják Kínában, feleségével Elenával fehér lovas szánon, vaskos bundában páváznak, guszta élelmiszerektől dagadó ABC-be látogatnak vagy éppen az angol királynővel és Nixonnal tereferélnek. Mindeközben semmit nem látunk abból, hogy az emberek hogyan éltek, de ez szándékos döntés volt Ujica részéről, hiszen azt a világot akarta bemutatni, ami Ceausescu számára a valóság volt és ami táplálta megalomániáját. A kronologikus, eltérő minőségű felvételek perverz módon szórakoztatóak, de sok olyan apró részletre is felhívják a figyelmet, amiről a történelem talán már el is feledkezett. A magyar nézők ráadásként Kádár János és Horn Gyula cameójának is örvendezhetnek.

Megelőzte a jó híre a Sundance filmfesztiválon már sikerrel vetített Blue Valentine-t, ráadásul a cannes-i szemlén abszolút kisebbségbe szorultak az amerikai függetlenfilmek (a gyakran sokkal nehezebben befogadható és lassabb európai vagy távol-keleti művészfilmekhez képest), és sok hollywoodi sztár tüntető távolmaradásával ellentétben a fesztiválközönség körében hihetetlenül népszerű Ryan Gosling és Michelle Williams meg is jelentek executive producerként támogatott filmjük bemutatóján. Mindezek fényében talán nem is meglepő, hogy a fesztivál legnagyobb álló ovációját kapták, a hírhedt producer, Harvey Weinstein pedig Oscar-díjakat vizionálva bazsalygott a bal szélen. Örömmel jelenthetem: jogosan.

Blue Valentine | Ryan Gosling és Michelle Williams

Az elsőfilmes Derek Cianfrance (vajon a Gael García Bernal vezette elsőfilmes zsűri neki ítéli majd a Camera D'Ort?) ravaszul egybemontírozta egy családszerető, de ambíciók nélküli szobafestő (Gosling) és egy előző kapcsolat terhétől megzavarodott doktornő (Williams) szerelmének bájos kezdő- és fájdalmas végnapjait. Ryan Goslingnak a Fél Nelson óta bármit elhinnék, de ez a szerep újabb karriercsúcsot jelent számára, mind a szeretnivaló, kiskutyaszemű udvarló, mind a megkopaszodott láncdohányos férj jeleneteiben igaz, őszinte és hiteles. Williamsszel istenien működik köztük az ebben a műfajban elengedhetetlen kémia, bár a következetesen csak jó filmekben szereplő színésznő ezúttal túlságosan közel kerül az önismétléshez (Moodysson Mammut-jában nagyjából ugyanezt a karaktert hozta). A legtöbb néző szimpátiája ennek ellenére is inkább vele lesz, de nem is ez a lényeg, hanem, hogy a film kéretlenül is berántja a nézőket keserédes világába; olyan az egész, mintha barátaink házasságának haláltusáját néznénk - nem lehet kimaradni, nem lehet pártatlannak maradni.

Minden sarkon rohamrendőr állt ma Cannes-ban és háromszor kutattak át, mire bejutottam Rachid Bouchareb versenyfilmjének, az Hors la loi-nak (Törvényen kívül) a bemutatójára. A napok óta végehangulatban lanyhadó cannes-i filmfesztiválnak jót tesz a felhajtás, ha mégoly kellemetlen okból történik is: az algír függetlenségi mozgalom krónikájáról szóló Hors la loi első előadásakor több, mint ezer szélsőjobboldali francia tüntetett "Tiszteletet a francia történelemnek" transzparensekkel és a vetítés végén a vastaps ellenében is sokan a film témája ellen füttyögtek. A minőségére ugyanis nem lehet panasz; Bouchareb filmje az eddigi legdrágább magreb film és minden cent meglátszik rajta - klasszikus hollywoodi eposzokat, Scorsesét, Coppolát és Sergio Leonét idéző grandiózus szuperprodukció.

A három főhőst alakító színész azonos a négy éve ugyanitt bemutatott Indigenes (nálunk A dicsőség arcai címen csak tévében ment) főszereplőivel, akik akkor kollektív legjobb színészi díjat nyertek a franciák oldalán harcoló algériaiak történetéért, de az Hors la loi nem hagyományos értelemben vett folytatás. Ezúttal három fivér történetét követhetjük évtizedeken keresztül, miután a franciák 1925-ben elvették a földjüket. Hárman háromféleképpen viszonyulnak a '45-ös sétifi mészárlást (döbbenetesen hatásos jelenetek) követő függetlenségi törekvésekhez, de végső soron mindegyikük sorsát ezek a történelmi események határozzák meg. Bouchareb rendezése konvencionális, már-már régimódi, de érezhetően így próbálja minél szélesebb közönséghez eljuttatni szívügyét. Nem lepődnénk meg, ha ebben végül Tim Burton zsűrije is segítségére sietne, bár ilyen erőteljes politikai döntést Tarantino óta (aki 2004-ben a Fahrenheit 9/11-nek juttatta az Arany Pálmát) egy zsűri sem mert bevállalni.

A Bábel után újra Cannes-ban versenyez a mexikói Alejandro González Inárritu, de a Biutiful nem a szociálisan érzékeny rendező, hanem briliáns főszereplője, Javier Bardem miatt érdemes figyelmünkre.

Sok szempontból különleges az idei cannes-i versenyprogram, hiszen a várt nagy nevek többsége nem készült el művével, utólag betaszigált szerzői filmekkel sem lett meg a szokásos 20 versenyfilm és szokatlanul még folytatást (Csalóka napfény 2), illetve remake-et (The Housemaid) is tartalmaz az idei fő szekció. A dél-koreai Im Sang-Soo új variációját Kim Ki-young mesterművére persze nem a hagyományos lélekölő remake-ek egyikeként kell elképzelni; egyes kritikák szerint új szereplők bevezetésével még javított is az alapanyagon. A címszereplő cselédlány egy dúsgazdag koreai családhoz kerül kiszolgálni a gyönyörű kilenchónapos terhes asszonyt, de két fürdőszobatakarítás után már a férj erotikus kényeztetése is munkaköre részévé válik.

Jeon Do-yeon és Lee Jung-Jae a The Housemaid című filmben

A lelkes házirabszolgát a két éve a Rejtett napfény-ért a legjobb színésznő cannes-i díjával kitüntetett Jeon Do-yeon alakítja, zseniálisan. Tragikomikus játéka magabiztosan ötvözi a bepalizott kislány, a szexualitására ébredő nő és a kétségbeesett anya karakterét. Hozzá képest a többi női szereplő (különösen a kb. 28 évesnek kinéző nagyi) karikatúra, bár az idősebb cselédnek (Youn Yuh-jung) akad pár fergeteges jelenete. A titkos szexuális viszony felfedése után pont a nők ármánykodásai kerülnek előtérbe, ami sokat elvesz a korábbi feszültségből, de végeredményben nem is a történet miatt fogunk emlékezni a The Housemaid-re, hanem az egyszerre kattant, túlstilizált, de művészien megkomponált szexjelenetei miatt. A Riviéra közönsége nehezen sokkolható; évről-évre ki van téve mindenféle sikamlós és undorító pillanatnak a csiklónyisszantástól a közeliben felvett ejakulációkig, de a The Housemaid megtalálta az egyensúlyt a történetet kiszolgáló és a picit botrányos, hírverést biztosító erotika között. Ráadásul olyan jó reklám a vörösbornak (nézd meg, hogy miért!), mint a 9 és fél hét volt a tejnek vagy az Utolsó tangó Párizsban a vajnak.

Lassan, de biztosan hazánkba is begyűrűzik a Millennium-láz. A könyvesboltok eladási listáin már ott található a svéd krimitrilógia, hamarosan pedig a filmvászonra is megérkezik a nőgyűlölő férfiakat móresre tanitó tetovált lány. A hollywoodi változatról naponta érkeznek a friss hirek, így itt az idő, hogy áttekintsük, amit tudni érdemes a Millennium-trilógiáról.

Ma kiderül, hogy lenyomja-e az Avatart James Cameron ex-feleségének háborús filmje, Oscar-díjas színésznő lesz-e Sandra Bullockból és beválik-e az Akadémia tízjelöltes bővítési stratégiája. Éjjel élőben közvetítjük a díjkiosztót, most pedig áttekintjük a lehetséges meglepetéseket és a biztos befutókat. Tíz dolog, ami miatt izgalmas lesz a 2010-es Oscar.